Focisták eledele- Albánia, Európa utolsó titka

Sokan kérdezték már eddig, hogy mikor következnek az albániai gasztroposztok, elvégre egy dolog a velünk született kultúrszomj meg a közlekedési betyárságok, de az emberi léleknek igazán fontos dolgok a szájüreg és a gyomor között történnek (a beleket most hagyjuk, elvégre széplelkek lennénk, vagy mi a fene).A foci Eb jó alkalomnak tűnik erre, tehát lássuk:

Albánia – Európa utolsó titka

Albániáról nyugodtan mondhatjuk, hogy Európa talán legismeretlenebb országa. Egyedül talán Moldova és a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság versenyezhetnek vele ebben a kategóriában. Ha felületesek vagyunk, akkor olyanok jutnak róla eszünkbe, hogy maffia, szegénység, Szkander bég és - sírva írom le - Delhusa Gjon. A turisták messze elkerülik, mert nem egy Jesolo de az utazókat mindig is izgatta ez a misztikus és - mondjuk ki - rossz hírű ország.

És ugyan ez gasztronómul: Mi az, ami kicsit török, kicsit görög, kicsit olasz, kicsit szerb, mégis valami más? Ha szabad a gazda, ez az albán konyha.

Nem csoda, hogy nem ismerjük, hiszen Magyarországon, főleg Budapesten, nagyon sok nemzeti étterem nyitott már, s nem csak a szinte mindenhol megtalálható kínai, vagy olasz, hanem indiai, grúz, azeri, vietnámi, japán, koreai, orosz, s még ki tudja hányféle, de sajnos, Albán még nem.

Albánia egy tipikus balkáni vidék.

Ezt most – a magyar közbeszéd által kedvtelve használt jelzőtől elszakadva – egészen véletlenül nem pejoratíve értjük, hanem kifejezetten és kimondottan gasztronómiai értelemben, ami azt jelenti, hogy konyhája szervesen beilleszkedik az ősi ellenségek/szomszédságok étkezési és italozási szokásaiba. Reméljük, albán barátaink nem haragszanak meg ránk, ha felelősen kijelentjük: igen sok víznek le kell még folynia a Lanán, amíg az albán konyha (hírnévben és elismertségben) megközelíti majd az olasz, magyar vagy francia, de akár a szerb vagy a görög ízvilág renoméját.

Az albán városok teli vannak kis kifőzdékkel, családi éttermekkel. A mish i fresket feliratú hentesboltokban a friss húst kérésre nyomban meg is sütik, a pech i fresketben pedig a halakat, de az éttermek is árulnak nyárson sült húsokat elvitelre. Melegben üdítően hűsít a kosz, vagyis a jellegzetes albán, hófehérszínű joghurtital. 

Nemzeti eledel: burek - rétesszerű tésztában sokféle töltelék. Tartalmas, olcsó, laktató, bármelyik sarkon kapható. Szendvics helyett is pompás. Leggyakrabban sajttal töltik, de van zöldséges, húsos, juhtúrós is.

Meg persze a birka minden mennyiségben. Az albán birka ugyan nem annyira híres, mint az ugyanoda valósi szamár, de higgyétek el, nagyon finom. 

Akkor most lássuk, hogyan készítik arrafelé a birkát.

Elsősorban – természetesen, teszem hozzá – sütik; rácson, platnin vagy nyárson a zsenge bárány nagyon gyorsan elkészül. Nem faxniznak sokat, nem akarják a világot megváltani és nem igyekeznek, hogy mindenáron új színt vigyenek a nemzetközi konyhakultúrába; az ilyen erőlködéseket meghagyják a lassan hülyébbnél hülyébb nyugati mesterszakácsoknak és gasztro vegyészeknek. Az albánok szerint az emlősök húsa elsősorban arra való, hogy megsüssék, oszt’ jónapot. Kis só, bors, esetleg szárított zöldfűszerek (tárkony, rozmaring, petrezselyem, meg számunkra ismeretlen, de nagyon passzentos egyebek), mellé sült krumpli, esetleg citrom, saláta és kész.

Van belőle tovább is:

Kukurec/kokorec (birka belsőségek bélbe töltve, nyárson megsütve), qofte te ferguara (bárányból, tehénből, kecskéből készült sült húsgombóc), tave kosi (serpenyőben sült bárány joghurtos öntettel), speca te mbushura (töltött paprika). Létezik még birkahúsos piláf, ami azonos a mi rizseshúsunkkal (csak az albánok néha még egy kis aszalt gyümölcsöt is tesznek bele) és készítenek ők is birkafejből húslevest, amit paçë-nek hívnak

Albán piláf.

Felvágottak (szalámi, illetve kis kolbászok) is vannak birkahúsból, továbbá olyat is láttunk, ami egy az egyben a Romániából ismert pastramă-ra emlékeztetett (pastramiolaszul, bastırma törökül), ami nem más, mint enyhén sós vízben pácolt, majd finoman fűszerezett, utóbb préselve keményre szárított és tömbben árusított hús (elvileg marha is lehet, de – higgyetek nekem! – igazi íze a birkapasztrámának van; egészségmániások már pulykamellből is képesek készíteni, de erről inkább ne is beszéljünk).

Ebből is látszik, hogy a juhok iránti vonzalom ősrégi a balkáni (és nem csak – gondoljunk a Kunságra) nációk körében (az ízléstelen vicceket most verjétek ki a fejetekből); ezt az állatfajtát. A természet (a Gondviselés, az Úr – mindenki válassza ki a világnézetének legmegfelelőbb alanyt) pont ilyen cudar terepre szánta. Ráadásul a húsán kívül gyapja is van, teje is van, bégetni is tud, szelíden bír nézni – hát kell ennél több egy ilyen, a történelem által az elmúlt kétezer évben folyamatosan csak szopóágra vezényelt nemzetnek?!

Annyira népszerű, hogy például a tiranai piacon a teljesen konvertibilis grillcsirkék mellett (azaz inkább alatt) egy sorozatnyi roppant szomorú szemű fej is sült csendesen,  

Ennyit az albán konyha birka-összetevőjéről, de ne képzeljék, hogy ennyire egysíkúan étkeznek, csak a többi már ismert- kicsit török, kicsit görög, kicsit olasz, kicsit szerb

Jó focit, jó étvágyat!!